Rólam

A szeretet másképp fényképez: Szebben. Mélyebben. Érzékenyebben.

Minden napom a kreativitás jegyében telik el. Az alkotás vágya, létrehozni valami egyedit, valami újat, vagy éppenséggel felhasználni valami régit és készíteni belőle valami mást – mindez már kicsi gyerekkoromtól jellemez. Tanítok magántanárként, vezetek kreatív kurzusokat, kitalálok és létrehozok tárgyakat, tervezek belső tereket, írok és FÉNYKÉPEZEK.

Fotózni tízévesen kezdtem el. Ne számold ki, konkrétan a múlt században volt.

Az 1970-es évek végén, mikor még a színes kisfilm sem volt megszokott, nemhogy digitális gép létezett volna, Apukám – valami fura ötlettől vezérelve – kitalálta, hogy járjak fotós szakkörbe. Egyetlen lányként, egy akkor még csak fiúk és férfiak uralta és kezelte világba küldött, ahol rettenetesen unatkoztam és semmit nem értettem. Kezembe sem vettem a kötelező Szmena gépet egy hosszú, téli sétánkig. Bár a mai napig megvannak azok a fotóim, akkor nem érdekeltek a lehívott képek sem. Apámnak azonban tetszettek, s következő alkalommal odaadta féltett kincsét, a saját fényképezőgépét, majd verdiktet mondott: „Neked nem kell szakkör, felesleges, nem fogsz ott többet megtanulni, mint amit zsigerből tudsz. Azért nagyon ne örülj a gépnek, nem örökbe adom, csak kölcsön.”

A második tekercsre nem emlékszem – nem tudom, hogy hol és mit fotóztam. Amire azonban emlékszem, az a bizsergés. Mély, eufórikus, fura érzés, ami elkapott akkor és azóta sem ereszt. A bőrtok nehéz illata, ami keveredett a fém részekével, a gép súlya:  örökre fotóssá tettek. Elvarázsoltak a mozdulatok is, a kisfilm kidobozolása, a gép kinyitása, megtámasztása, a film finom, lassú kihúzása, hogy a lehető legkevesebbet pocsékoljak el. Aztán az óvatos próba, hogy a fogak tényleg elkapták-e a filmet. A komponálás, gyors számolgatás, mit hova állítsak, a felhúzásnál a „kerregés”, a rekesz nyitásának hangja, a számláló figyelés, mennyi kockám van még hátra, a végén a film visszatekerése, lehetőség szerint nem befuttatva a patronba teljesen. Ezeket a csodálatos hangokat már kihagyja a digitális világ. Cserébe persze rengeteg más szépséget nyújt. 

Én voltam az az osztálytársad, aki minden kiránduláson fotózott. Mindent, mindenkit, Téged is. Nem tudom, hány ezer, százezer képet készítettem 1978. óta – kisfilmes géppel, félautomatával, automatával, mobillal, DSRL géppel. Szmenával, Nikonnal, Zenittel, Canonnal, Samsunggal, Olympussal, Fujival – igazából a mai napig mindegy, mit adnak a kezembe, ha működik, fényképezek vele. Mindig mindenhol fotós szemmel is nézem a világot. A fákat, virágokat, állatokat, épületeket, fényeket, lényeket, árnyékokat, Téged, a mosolyod, jellegzetes grimaszod, a mozdulatokat, vagy annak hiányát, a furcsaságot vagy a tökéletes szépséget, harmóniát.  Mindezt színesben és fekete-fehérben. 

Pillanatfiolákba zárok mindent, akár lefotózom, akár nem. De jobb szeretem elrakni, azaz fotózni és megmutatni másoknak is. Vagy csak Neked. Annak, aki nyitott rá. Szívvel, lélekkel, belső békével, humorral, megértéssel – másképp: szeretettel. Ego nélkül, alkotva. 

Azon az állásponton vagyok, hogy ha már gép van a kezemben, akkor mindegy kit és mit és miért fotózok.  Ha úgy gondolod, hogy én vagyok az, akivel szívesen eltöltenél pár vidám órát, akkor gyere, várlak szeretettel.